A lélek zenéje
A lélek zenéje
"A barátom magányos ember volt. Komoly és megbízható. Csak élettársa nem volt. Az ilyenre mondják, hogy agglegény típus, ami persze nem létezik. Ez nem típus, hanem hanem egy önvédelmi mechanizmus: nem enged be magába másokat. Egy nap hatalmas kísérletbe fogott: elméleti alapon gyártott magának egy eszményi nőt, aki tökéletesen illeszkedik hozzá. regényt tudtunk volna róla írni. Csak az volt a baj, hogy a nő nem létezett. Nagy megalkuvások után végül jött a válasz: barátom minden újságba betett egy hirdetést. Jöttek a levelek. Dőlt belőlük a magány, a társtalanság, a szerencsétlenség. De egy nap megtörtént a csoda. Van! És él a csoda! Barátom vonatra ült. Mint egy festő, aki évekig dolgozik egy képen, úgy rakta föl a színeket a megálmodott arcra. Látta, ismerte, beszélt is vele, sőt ölelte is képzeletben- csak a valóságban nem. Ült a padon a csoda kapujában, és várt. Egyre hevesebben dobogott a szíve. addig nem is lézettet ez a nő. Most itt van, kb. 30 méterre, 18 percnyire tőle, egy ajtó mögött. Mindjárt kijön. Múltak a percek, s a barátom szorongani kezdett. Sőt, félni. Megkérdezte magától, mi ez a félelem? Rájött, hogy halálfélelem. Föl kell adnia eddigi életét? Mindent? A magányát, a nyugalmát, az otthonának kialakult rendjét, mert jön egy másik ember és feldúlja az egészet? És nem akárhogy, hanem sorsszerűen: beköltözik a lakásába, az ágyába, a lelkébe…el kell viselnem egy másik embert. Ekkor eszébe jutott, hogy retúrjegyet váltott. Három perc volt még. Fölugrott és elrohant. Elérte a vonatot. Nem tudott megszabadulni a régitől, s az újnak adni magát." (Müller Péter: Örömkönyv, részlet)
Ha ez ember egyedül van óhatatlanul keresni kezd... de mit keres? Kit keres? Társat? Párt? Önmagát?
Kapcsolatot...
Tükröt... amiben nem csak nézheti, hanem láthatja is magát...
Kapcsolat...
Vajon miért félünk olykor tőle?
Kislányként a fűzfánk árnyékában volt egy hintám. Órákig képes voltam hintázni. Míg nem ért le a lábam, mindig mások hajtották a hintám, mások diktálták a tempót, egyre magasabbra és magasabbra. Boldog voltam. Repültem. Szabad voltam. Nem számított az idő. Onnan vettem észre, hogy felnőttem, hogy már súrolja a lábam a talajt, s fel kell húznom a térdem, hogy repülni tudjak, el kell tudnom engedni magam. s már hiába nézek hátra, senki nem löki a hintám, én vagyok az, aki játszik. Én vagyok az, aki eldönti, hogy lassan vagy gyorsan hajtom a hintát. Hirtelen fontossá vált az idő. Rádöbbentem arra, hogy a játék során hol fent hol lent vagyok. Elkezdtem kutatni a játék értelmét? Miért vagyok fent? Miért vagyok lent? Sokszor túl sokáig néztem hátra, s bárt tudtam, hogy repülhetek még magasra, amikor ott voltam, újra elfogott a félelem, hogy lent is leszek. Féltem. Hová lett az a boldogság, az a szabadság, amit gyerekként megéreztem?
Ha te is szeretsz hintázni, bármekkora „hajtásban” is vagy, állj meg egy pillanatra kérlek…és nézz le… Látod? Te is látod, amit én?
A láncot magad előtt…a félelmeid, a korlátaid, gátjaid, a múltad, Amiről eddig azt hitted, hogy biztonságot ad…
Kapcsold ki a láncot, s nézz körül… Vedd észre a csodát magad körül, amit a fent és lent játékában nem vettél észre…
Jó megpihenni ebben a nyugalomban..igaz?
Mai napig szeretek hintázni….pedig már 25 éves vagyok… s néha még most is félek….de már nem a láncba kapaszkodom, hanem az életbe, s magamba….
Játszom… mint mindenki más… jól érzem magam... akár fent, akár lent vagyok… már nincs kibúvó, nem hibáztathatok senkit, ha nem megy a játék, nem mutogathatok, másokra, nem okolhatom az életet, mert én vagyok, az aki felelős magáért… aki teremt… aki él… aki mosolyog, mert még mindig örül, hogy játszhat…
….
A kapcsolatról kezdtem el írni… párkapcsolatról… s mint mindig minden út tőlünk indul és hozzánk is fut vissza…
Müllet Péter szavaival élve: a lekled a barátod. Az egyetlen barátod, aki életed végéig veled van. Ez az első és legfontosabb kapcsolat, amit építeni és ápolni kell. S miért fontosak a kapcsolatok? Mert sokszor a BARÁTOD-at látod meg a másikban! A magad arcát!
Kapcsolatok… párkapcsolat… szeretem Müller Péter könyveit… a páros tánchoz hasonlítja… amikor először olvastam a könyvét, bár értettem miről ír, mégsem érintett meg legbelül, mélyen… akkor még nem…
Egy nap beíratkoztam egy tánciskolába…imádtam azokat az estéket….a zenét…a táncot…a társaságot…a mosolygós kipirult arcokat…a kopogó cipőket….akkor értettem meg valamit…
Ahhoz hogy táncolni tudj, hallanod és érezned kell a Zenét… ahhoz, hogy táncolni tudj, meg kell tanulnod egyedül táncolni…az első lépéseket egyedül kell megtenned, egyedül kell gyakorolnod, ráérezned az ízére, a ritmusra… milyen különös…férfi és nő… a tánclépések csak hasonlóak…ami a nőnek balra, a férfinak jobbra vagy fordítva…mégis amikor egy pár elkezd táncolni megszületik a harmónia, az egyensúly... a TÁNC...
...ahhoz, hogy felkérjenek táncolni, neked és nekem is hallanni kell a Zenét... talánd nálad más hangszeren játszák, mégis a dallam ugyanaz... s elkezdünk együtt táncolni... s ha olykor rosszul is lépünk, akár te, akár én, segítünk egymásnak, mert szeretek veled táncolni, szeretem a ritmust, szeretem a zenét...
Ugyanaz a zene, ugyanaz az arc, ugyanaz a tánc... elkezdünk másra vágyni... az újra... egy kapcsolatban mindig ott van a lehetősg arra, hogyha megtanuljanak egy másik táncot... más lesz a lépés, más lesz a zene, talán másképp emlékszünk a lépésre... de még szól a zene...
Sokszor megtörténik az, hogyha már nem tudunk együtt táncolni, akkor ahelyett, hogy megköszönnénk a másiknak a táncot, sértődötten, néha szó nélkül tovább állunk...
Ma már nem felejtem el megköszönni... bárki kért is fel táncolni... s bár egy ideje "szólóban táncolok"... remélem hamarosan újra meghallom a zenét... s újra felkérnek táncolni... :-)
Szép estét mindenkinek! Macsesz
